Drága Olvasók!

Röviden a lényeg:

az írásaimat mostantól a zubreczkidavid.hu oldalon keressétek.

Mostantól ugyanis saját cím alatt folytatom a blogomat. Az egész indult ugye 2008-ban az urbanista.blog.hu oldallal, mely 2014-ben az index.hu/urbanista címre költözött. Miután ez 2019-ben megszűnt, az Index kultrovatában jelentek meg az építészeti írásaim, de aztán csak hiányzott a saját blog, szóval 2020-ban elindult a zubreczkidavid.blog.hu. Ami mostanáig működött. Ezentúl saját domainnév alatt találjátok meg az írásaimat (kivéve persze amiket különböző lapoknak írok meg, de azért azokat is igyekszem összehozni ott).

Mindenesetre bárhol is jelennek meg a cikkeim, azokat a Facebook-oldalomon és Twitteren megtaláljátok. Na és persze az Instán is rendszeresen beszámolok arról, miket látok. Maradjunk kapcsolatban :)

Az Országháznak elképesztően hatalmas a faragott és festett fajgazdagsága: békák, rákok, nyulak és persze a jól ismert oroszlánok mellett rengeteg soha nem volt, mitológiai lény is feltűnik. Többségük valódi állatok keveréke, ám vannak olyanok, amelyek ezeknél is különlegesebbek. Például a titokzatos növényemberek, amelyekről Wachsler Tamás posztolt a Flickr-oldalán nem is olyan régen:

Ezek a különös levelekkel borított arcok olyanok, mintha entek lennének Tolkien mesevilágából. Az Országház Kossuth térre néző, oroszlános főbejárata felett vannak. Mindhárom boltívre jut egy. Zoomoljatok bele!

Először a Belvárosi Plébániatemplomról szóló cikk kapcsán merült fel a téma. A panorámát bemutató fotók egyikén akadt ki valaki Facebookon, hogy mégis hogy néz ki ez a tetőráépítés a kép közepén:

Pedig ez még egy egész pofás megoldás, többé-kevésbé igazodva a szomszéd ház geometriájához, ráadásul a kialakítása is igényes. Úgy tűnik, vették a fáradságot (magyarán költöttek arra), hogy a végeredmény jól nézzen ki. Igaz, azért ez elég feltűnő helyen van, nem kell felmászni ahhoz a templomtoronyba, hogy lássuk. (Felteszem a piaristák kortárs toronyrekonstrukciója többeket zavar, pedig azt tényleg szeretem).

Ezzel szemben a Petőfi Sándor utcából valóban elég megdöbbentő képeket kaptam. Meg egy invitálást, hogy nézzem meg saját szememmel is, mi történik az egykori Főposta épületének tetején. (Erről az épületről van szó, csak hogy tudjátok, hol járunk.) Elfogadtam a meghívást. Már csak azért is, mert a Gerlóczy-házba szólt, abba a remek épületbe mely szerepel a sokszor emlegetett 111-es listán is, szóval hamarosan arról is írni fogok.

Már többször leírtam, hogy gyermekkoromban azt utáltam az Állatkertben, a Vajdahunyadvárban, a budai Várban, meg úgy általában mindenhol, hogy épp a legklasszabb helyekre nem lehetett soha felmenni.  Egyszerűen nem értettem, hogy minek vannak az izgalmas gyilokjárók, kanyargós lépcsők, tornyok és titkos teraszok, ha „idegeneknek tilos a belépés”, illetve „üzemi terület”.

A Széll Kálmán téri „bástyás házzal” ugyanez volt az érzésem. Persze akkor még Moszkvának hívták a teret, nekem pedig fogalmam sem volt róla, hogy ez a bástya nem a Várhoz, hanem a Postához tartozik. Ráadásul gyerekként tévedtem: az épület párkányán végigfutó mellvédek mögött soha nem lehetett sétálni, mint ahogy a torony teteje is csak dísz volt (ami persze még jobban bosszantott volna, ha tudom). A jövőre megnyíló Buda Palotában azonban ezek a korábban nem látogatható terek is bejárhatóvá válnak.

A Sándy Gyula tervezte egykori Postapalota nem véletlenül szerepel a 111 év 111 híres ház kötetben. Tervezésének, építésének körülményeit egy hosszú posztban taglaltam, melyben a történetét is végigvettem egészen a közelmúltig. Az elmúlt időszakban sok sajtóhír jelent meg a Buda Palotáról, ezek többsége azonban természetesen nem az építészeti koncepcióval foglalkozott. Ebben a posztban azonban kifejezetten erről lesz szó.

Na és akkor lássuk a házat!

A Királyi Palota a Tabánból (1933). Fotó: Fortepan / adományozó: Saly Noémi

Van egy remek könyv, a lassan húsz éve megjelent 111 év - 111 híres ház - 150 magyar építész, Szegő György és Haba Péter alkotása. Írtam róla pár éve egy jó nagy cikket  az Urbanistán, hosszasan bemutatva, miért is szeretem ezt az albumot, és miért választottam sorvezetőnek építészeti kalandozásaimhoz. Ott tételesen felsoroltam mind a 111 épületet, és elhatároztam, hogy valamennyiről írok majd, s azokat sorra belinkelem a listában. Mivel tavaly óta már nem vagyok az Indexnél, így azt a listát frissíteni nem tudom, ezért idemásolom az egészet. Már csak azért is, mert épp a legutóbbi posztban egy olyan épületet mutattam be, ami nagyon idekívánkozott. Következzék tehát a lista:

A Széll Kálmán téren álló gyönyörű épület két dolog miatt igazán csodálatos: az egyik, hogy elképesztően takarékosan épült, a másik, hogy a felületes szemlélő ebből semmit nem vesz észre.

Az első világháború és Trianon után nehéz helyzetbe került ország nem engedhetett meg magának olyan fényes középületeket, mint a boldog békeidőkben. Sándy Gyula terve azonban nem csak megvalósítható volt, de a végeredmény is reprezentatív lett. A jövőre Buda Palota néven megnyíló egykori Postapalota kívülről már szinte teljesen visszanyerte eredeti szépségét, itt az alkalom tehát, hogy a 111 év, 111 híres ház sorozatot ezzel az épülettel folytassam. Ebben a posztban elmesélem, milyen volt megépültekor, a következőben azt, milyen most, és milyen lesz, mikor elkészül. Vágjunk is bele a történetébe!

Amióta megépült, azóta folyton változik az Országház. Bár 1896-ban adták át – hiszen a millennium évére el kellett készülnie –, s akkor meg is tartotta benne első ülését a parlament, de a munkák egészen 1904-ig tartottak még rajta. Az, hogy alig két évtizeddel később el is kezdődött a jó kilencven éven át tartó felújítása, viszonylag ismert. A nagyvárosi levegő savas esőit nem bírta a puha mészkő. Úgy nőttem fel én is, hogy teljesen természetes volt: valamelyik része mindig fel volt állványozva. Azt viszont csak most tudtam meg – mikor Lukács József, az Országház főépítésze körbevezetett az épp zajló felújításokon –, hogy belül is viszonylag hamar, már a két világháború között megindultak a változások.

A frissen elkészült (?) Országház 1896-ban. Fotó: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.08.109

A delegációs teremből például rendezvényhelyszín lett, ahol már akkoriban konferenciákat tartottak, és kialakítottak benne egy múzeumot is a nagyközönség számára. Sőt, szolgálati lakásokat is. Itt lakott a főgondnok, a főépítész és a főpallér is, aki nagyjából a mai építésvezetőnek felel meg. Folyton változott a parlament összetétele is. A ház megépültekor még kétkamarás volt, az épület egyik felét a főrendiház, majd egy rövid egykamarás korszak után a felsőház foglalta el. Ám 1948-ban véglegesen egykamarás lett az országgyűlés, így rengeteg hely szabadult fel. Annál is inkább, mert a kommunista hatalomátvétellel a parlament szerepe is teljesen jelképessé vált: évente mindössze egyszer-kétszer ült össze.

A házba viszont beköltözött Rákosi Mátyás, a minisztertanács és rengeteg tanácsi, meg egyéb hivatal. Bár az igazán reprezentatív terekhez nem nyúltak szerencsére, ám a legtöbb nagyvonalú helyiséget kisebb irodákra falazták szét. Erről a jelenségről már korábban is írtam, de akkor még csak a szűk cellákat mutathattam meg a korra jellemző, egyhangú, ajtók feletti világítóablakokkal.

Néhány napja írtam meg, hogy miért is tetszik a BORD Építész Studió tervei szerint készült debreceni strand, abban azonban egyetlen szó sem esett a Kacsás-díszkút szobrairól. Szégyen, vagy sem, én bizony nem hallottam korábban róluk semmit. Amikor az építésszel, Bordás Péterrel beléptünk a főbejáraton, az akkor még lezárt területre, egyből megtetszettek ugyan - lőttem is két fotót róla -, de aztán elterelte a figyelmemet a hatalmas építmény:

Hogy mennyire fontos dologról van szó, arra Merényi György, művészeti író, a Zsolnay építészeti kerámia kutatója hívta fel a figyelmemet, mikor a cikket olvasva érdeklődött:

Mi van a kacsákkal?

Megvannak-e, jó helyre kerültek-e? Nos, mint kiderült, nem közönséges szobrokról van szó, hanem "a magyar szecesszió gyöngyszemeiről". Egykor külön cikket is írt a történetükről.

A Teherelosztó ügye elég régóta borzolja a kedélyeket, hosszas huzavona ment arról, hogy mi legyen ezzel a 70-as években épült házzal a Várban. Én is leírtam róla a véleményemet többször, legutóbb akkor, amikor kiderült, hogy mégis csak bontani fogják ezt a fontos kulturális örökséget. Merthogy arról van szó.

Igaz, aki nem ismeri vagy csak egyszerűen nem szereti a huszadik század második felének építészetét, annak nehéz néhány mondatban elmagyarázni, miért is fontos érték ez az épület. Nem véletlenül említi Somogyi Krisztina cikkében Bartók Béla, Kurtág György vagy Ligeti György munkásságát. Az ő zenéjük sem könnyen befogadható mindenki számára, de senki nem vonja kétségbe, hogy munkásságuk fontos, nemzeti kultúránk része.

Függőleges strand, függőleges vízfelülettel. Az ugrópontok az út felé néznek, ez a létesítmény kirakata. Fotó: Palkó György

A strand viszonylag unalmas műfaj építészeti szempontból, hiszen a legtöbbjük egy rakás medencéről, néhány pavilonról, meg legfeljebb egy csúszdarendszerről szól. Márpedig mindez sokkal inkább technikai, mintsem építőművészeti kérdés. Üdítő kivételek persze vannak, mint amilyen a tavaly átadott pesterzsébeti, bár az igazán izgalmas részek ott is inkább a gyógyfürdő részhez kötődnek. Az újranyílt debreceni Aquaticum viszont nagyon figyelemre méltó lett. A Bordás Péter vezette BORD Építész Studió tulajdonképpen épületté alakította ezt az egyáltalán nem építészeti témát, anélkül hogy öncélú szobrászkodásba ment volna át az alkotás. Megnyitásakor egy rövid szösszenetet már írtam róla, ugyanis még az átadás előtt bejárhattuk, de most itt a blogon bővebben és személyesebben is leírom, milyen, és miért is tetszik.