Id. Pieter Brueghel: Bábel tornya építése. Forrás: Wikipedia

Házakról véleményt formálni nem valami ördöngös dolog, szoktam mondani, hiszen mindannyian házakban lakunk, dolgozunk, tanulunk, vásárolunk. Házban születünk, mondanom sem kell, hogy házban házasodunk, és általában házban is halunk meg. Naná, hogy meg van róluk a véleményünk, ehhez nem kell szakembernek lenni. Persze minél többet tudunk valamiről, annál kiforrottabb ítéletet alkothatunk róla, szóval jogos a kérdés, hol kezdjünk el ismerkedni az építészettel. 

Mert mégis csak jó érzés felismerni egy ház stílusát, vagy kapásból tudni, merre keressük a legszebb klasszicista vagy gótikus műemlékeket, ismerni pár jó sztorit róluk, esetleg olyan szavakkal vágni fel egy társaságban, hogy középrizalit, meg balusztrád. Most megnéztem három könyvet, amely a segítségünkre lehet ebben. (A középrizalittal, meg a balusztráddal persze enélkül is vagánykodhatunk, bár a fene tudja, mennyire jó olyan társaságba járni, ahol ilyesmivel vágnak fel emberek.)

Könyvajánlóim általában úgy születnek, hogy megkapom őket recenzióra, aztán megírom, hogy mi tetszett bennük és mi nem. Szóval általában újdonságokról szólnak, és nem én választom ki őket. (Azaz dehogy szólnak újdonságokról, valójában mindegyiken hónapokat, olykor egy évet is ülök, na de azért is jó, hogy itt ez a blog, mert most szépen ledolgozom a hátrányt.)

Ezért is örültem neki, mikor az egyik legtöbb építészeti könyvet megjelentető magyar kiadó, a Holnap azzal keresett meg, hogy nem akarok-e írni valamelyik könyvükről. Bármelyikről. Én ellenálltam a csábításnak, hogy valami puccos albummal kezdjek, és három régebbi kiadású, kis könyvet választottam indításnak. Olyanokat, amik úgy tűntek, jó társak lehetnek azoknak, akik az építészettel ismerkednek: Seidl Ambrus: Mesélő épületek-mesélő építészek, Gerő László: Az építészeti stílusok, Rozsnyai József – Szakács Béla Zsolt: A magyar építészet rövid története. Az írástempómra jellemző, hogy mire megszületett ez a blogposzt, a három könyvből már csak az utóbbi kapható a kiadónál. Ennek ellenére most már közzéteszem a sorozatot, már csak azért is, mert használtan azért bármelyik beszerezhető. Szóval lássuk az elsőt:

Seidl Ambrus: Mesélő épületek – mesélő építészek

Képzeljük el, hogy van egy nagyapánk, aki imádja az építészet történetét, szóval minden családi összejövetelen ilyen anekdotákkal szórakoztatja az egybegyűlteket. Elég jó kis történetek ezek, amikből ráadásul tanulni is lehet, meg persze mégiscsak a nagypapáról van szó. A fene se tudja, tényleg úgy történtek-e a dolgok, ahogy mondja, helyenként talán össze is mosódik ez meg az, de alapjában véve mindenki jól szórakozik. Közben megtudjuk, hogy mondjuk a rómaiak úgy tudtak tökéletesen működő, ötven kilométer hosszú vízvezetéket építeni, hogy volt, ahol csak hét centiméter volt az esés kilométerenként (amiről persze eszünkbe jut, hogy bezzeg a fürdőszobánkban a mesterek ezt másfél méteres szakaszon sem voltak képesek normálisan megcsinálni).

Na valami ilyesmi Seidl Ambrus, Mesélő épületek – mesélő építészek című könyve. A szerző dédapja Hauszmann Alajos, a nagyapja Hültl Dezső volt, szóval valószínűleg néhány anekdotát tényleg a családi ebédek után csíphetett el az öregektől. Maga is építész lett, aki végül az egyetemi katedrán kötött ki. Mint a könyv előszavában írja, ezeket az építészethez kapcsolódó történeteket azért gyűjtötte össze, hogy feldobja vele az előadásait, hiszen „a rutinos előadó azonnal felismeri, ha hallgatóinak figyelme lanyhulni kezd”. A könyv célja pedig mint írja, a „szórakoztató ismeretközlés” mellett felhívni a figyelmet az építészetre, mely „kultúránk fontos tényezője”

Persze, egy egyetemi előadás közben nem gond, ha nincsenek forrásmegjelölések, de itt azért kicsit zavar a hiányuk. (A szerkesztést szerencsére egy kitűnő szakemberre, Götz Eszterre bízták, aki valószínűleg helyretette a bizonytalanságokat.) Azt sem tudni, a képek hány helyről vannak összeollózva, de az egész könyv megjelenése valahogy évtizedekkel ezelőtti stílust hoz. Igaz ez tulajdonképpen megy a szerzőéhez.

Hogy ez baj-e? Ó egyáltalán nem. Gyermekkorom egyik legnagyobb kedvence Ráth-Végh István volt, pedig már a nyolcvanas években is rettenetesen elavultnak számított, de én faltam a könyveit. Ugyanis pont arról írt, ami ma az interneten a szórakoztató kontentek jelentős része. Hülyébbnél hülyébb rekordok, az emberi történelem legfurcsább alkotásai, egy csomó őrült ötlet a nagyvilágból. Persze mindezt rengeteg utánajárással, tudományos hitelességgel és irodalmi igényességgel. Az ő könyvei jutottak eszembe Seidl Ambrus kötetét olvasva. Olyan mint egy 20. századi Ma is tanultam valamit.

Szóval ha valaki egy amolyan építészeti anekdotakötetre vágyik, amelyben rengetek érdekes történet bukkan fel, akkor az biztos örülni fog neki. A következő körben Gerő könyve kerül terítékre, aztán ígérem, előbb-utóbb eljutok azokig a kötetekig, amik ma is kaphatók.